... Azóta szeretem az õszt...
Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet.
Izgalmas felismerésekkel teletûzdelt, átlényegülés kezdetét.
Aranyló napsütésben séta közben hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.
Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül...
Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként õriz engem.
Õrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem õrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém.
Azóta a hajnal íze a számban gyönyörû.
És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot.
Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat.
A kék eget és a felhõket, a nap sugarát és a vihart, esõt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet.
Mindent.
S mióta elhagyott, siratom azóta az õszt...
A nap, amikor megérkeztél
Nem emlékszem a napra, mikor megérkezett hozzám…Nem tudom még tél volt-e vagy már beköszöntött a tavasz…Nem tudom, vajon hideg volt-e aznap, esett vagy fújt…Nem tudom, vajon vidám voltam-e vagy szomorú…Nem tudom kedves-e vagy morcos…Mindezekre a dolgokra nem emlékszem…
Egész másként látom magam az érkezésének pillanatában, mint aki valójában vagyok. Gyermekként. Szétvetett, nagy, gyermekterpeszes fehér zoknis lábacskát látok, rajta apró gyermekcipőt, komoly, gondolkodó arcocskát, csücsöri baba-ajkat. Ülök a magas fűben, valahol egyedül, időtlenül, békében, harmóniában, nincsenek bennem kérdések, mert tudom, az én mezőm az, amin ülök, tudom, csak jók léphetnek erre a fűre, innen senki nem szakít virágot, itt senki nem tapos el katicabogarat. Biztonság vesz körül, pontosan látom a következő percet is, napot, hetet és évet is, minden egyértelmű és végtelenül, határtalanul nyugodt. Kis, dundi gyermekkezem a fűszálakkal játszik, hetyke orrocskám a virágok szirmaihoz dugom, csiklandoz, hát mosolygok…Jó nekem.
És akkor megérkezett…Nem tudom, honnan jött, felhő hátán, szél sodorta-e vagy a csillagokból pottyant az én mezőmre…nem tudom…Egyszer csak két százszorszép s pipacs között új virág nyílt ezen a réten. Nem mezei virág, s nem valami laboratóriumban létrehozott tenyészeti eredmény, nem, isteni csoda volt, egy új teremtmény, egy új alkotás, a MESTER műve, szépsége páratlan, színei oly harsányak, hogy egészen a tarkómig keresztül döfött, lélegzése hallható, s kecses testében szív, hatalmas szív dobogott.
Percekig, talán órákig csak bámultam ott a fűben ülve, mozdulatlanul, megigézve…Rögtön tudtam, hogy minden megváltozott, ez a mező már sosem lesz ugyanaz mint akár egy perccel korábban, több lesz s talán jobb is, mégsem oly biztonságos, mint azelőtt. A szembogaram a varázslatos virágra függesztve iszom a látványát, s hallgatom…mert a virág énekel…ez a virág, az én mezőmön, földi csoda lett…elvarázsolt. Én, mint gyermek, csilingelő kacagással, apró léptekkel bukdácsoltam körülötte, hallgattam, néztem, néha óvatosan hozzá értem, locsolgattam, szerettem…a mezőmnek róla meséltem, az égnek őt mutattam, csendes boldogságomat hullámzó zaklatott boldogságra váltottam…A virág táplált, energiát, bizsergő, villámló energiát bocsátott felém, s én, mint egy naív gyermek próbáltam meghálálni. Nem tudtam, hogy lehetetlen…
Kezdetben naphosszat csak mellette ültem, tudtam, ez nem helyes, veszélyes, s később erőnek erejével távolodni kezdtem, s ezzel gyermekből lassan felnőtt is lettem. Messzebb és messzebb hátráltam, vissza a százszorszéphez, vissza a pipacshoz kuporodtam, csak fél szemmel, fél füllel figyeltem, aztán egészen távolról, a régi helyemről pillantottam csak vissza, mint aki tudja: van a mezőmön egyetlen virág, mely mindegyiktől különb, mely mindegyiknél szebb, mely mindegyiknél csodásabb, de ez a virág nem a mezőm virága, s nem az én virágom. Ez az isteni csoda egy ajándék a mezőmnek, s ajándék nekem, nem lakó, csak vendég csupán, s eljön a napja, mikor tovább kell mennie.
Az Élet olyan, mint egy vonatutazás: Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.
Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel. Sajnos a valóság más. Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maradunk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat. Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra. Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.
Néhányan azok közül, akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást. Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során. Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.
Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után... Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket...
Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon. Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.
Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni sohasem lehet. Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat. Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait... Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre.
Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.
Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
