Csak annyit kérek, engedd meg nekem,
hogy megmaradjon a gyerekszemem,
hogy lássalak amerre járok,
feléd nevessek, mint a virágok,
s mikor elér a nagysötétű este,
kapaszkodni tudjak a te két kezedbe,
úgy, mint az ősi, mohos törzsű fák,
próbálják fogni bütykös ágaikkal,
az elhanyatló nappal sugarát.

Ha látlak még néha
örülök csak és elteszem azt a kis időt
valahova mélyre ahol más nem láthatja
aztán arcom a régi közönyös
és minden este halkan
belehalok egy tőled lopott percbe.

Halott éjszaka, egy merev mozdulat,
Fülönfogott lélek, s gondolat,
Zilált ember, hangtalan vágy, száraz könny,
Újabb nap, melynek jutalma szürke közöny.
A várva várt, boldog, vétkes  pillanat,
Ami vak álmodban megmarad,
Görbe tükör elé tartott szerelem,
Folyton visszaverődő, torz küzdelem.

Kisírt szemek és zavaros szív elegye,
Életben tart az áramlás ereje.
Titokzatos álom, végigfutó képsor,
Melyben még néha felcsillan egy mosoly.
Tátongó, szédítő űr és rideg mélység,
Maradt utánad meg a gyötrő kétség.
Változatlan pillantás, elgyöngült szavak,
Elfojtott érzelem, mely torkon akadt.

Nem akarom de rád gondolok,
menekülnék de nem tudok.
Nyugalom kéne, béke, csend...
de itt visszhangzol idebent.